Oldal kiválasztása

Ha költő lennék, arról szólna a versem, hogy a fák belülről ragyognak, és az ég ráncolja a homlokát, de szája körül derűs mosoly játszik. És benne lenne az is, hogy a háborgó lélek kisimul, amikor látja a természet nagyszerűségét.

Ha festő lennék, a képek olyan erőteljesek lennének, hogy szinte berántaná azt, aki nézi. A kiállítóteremben állva elénk tárulna a nyári táj, a dongó darazsak hangja, a fűszál érdessége, ahogy végigsimít a rajta a kezünk.

Sajnos nem vagyok se költő, sem festő, de fotózni nagyon szeretek. És ezen a napon olyan erősek voltak a fények, és olyan élesek a kontrasztok, hogy meg kellett raganom, képbe kellett zárnom a pillanatot. Hogy egy esős novemberi estén, ha ránézek majd, érezzem a harsogó zöldet, és kék mélységét, a nap játékát az arcomon, és a tarló édeskés illatát. Hogyha ránézek tudosítsam magamban, hogy az évszakok változnak. Hogy lesz még újra nyár, és mindig lesz újra tél is, amikor bekuckózunk a kinti sötét elől egy teával és egy könyvvel a sarokba, az olvasólámpa alá délután fél ötkor. Pont akkor készült ez a kép is. Délután fél ötkor egy júliusi délutánon.