A kis Vadrózsa (román népmese)

Réges-régen, abban az időben, mikor még a farkasok egy akolban háltak a bárányokkal, s a juhászok egy asztalnál ettek a királyokkal, élt egy kis faluban egy igen-igen öreg ember. Volt az már száz esztendős is, vagy talán még egy-két esztendővel több is. Együtt éltek, éldegéltek boldogan egs ősz anyókával, semmi sem hiányzott a boldogságukból, csak azon szomorkodtak, búslakodtak örökké, hogy Isten nem áldotta meg gyerekkel őket.

Odaültek minden áldott este a kemence padkájára, s folyton arról beszélgettek, hogyan babusgatnák, édesgetnék ők azt a gyereket, akit az Isten nekik szánna. Egy este, amint ismét ott ültek a tűz mellet, s éppen erről beszélgettek, megszólal az öregember:

– Hallgass csak rám, feleség!

– No, mit akarsz? – kérdezte az asszony.

– Én bizony csak azt, hogy mondasz, amit mondasz, én elmegyek világgá, s amíg egy kis gyereket nem találok, haza se jövök. Ha itt maradok, még békében meg se tudok halni, hogy a házam idegen kézre kerül; addig megyek, amíg térdig kopik a lábam, de vagy gyerekkel jövök vissza, vagy sohase látsz többet ebben az életben.

Eleget marasztotta a felesége, de annak ugyan beszélhetett, összekötötte a batyuját, nagy sírással elbúcsúzott a feleségétől, s elindult világgá. Ment, ment, hegyeken-völgyeken által, de semerre sem talált olyan gyereket, akit hazavihetett volna.

Egyszer, sok vándorlás után, rengeteg erdőbe ért, amely olyan sötét volt, hogy ijedten állott meg; nem tudta vajon elinduljon-e benne, vagy inkább visszaforduljon. Eszébe jutott aztán, hogy hátha éppen ebben a rengetegben találná meg a kis gyereket, nagyot fohászkodott hát, s elindult.

Na, gyerekek. Én azt szóval elé nem mondhatom, hogy mit kínlódott, bukdácsolt az a szegény ember addig, míg egy nagy barlang szájához nem ért. No, de ott várt rá még az igazi sötétség! Le is ült a barlangszáda elé, s gondolkozott, töprenkedett, hogy bemerészkedjék-e oda is. De bizony gondolta, ha eddig elkínlódott, itt meg nem áll; összeszedte bátorságát, s tapogatott befelé a sötét barlangba. Ment, ment egy darabon, de a sötétség s a csendesség mind nagyobb lett körülötte, olyan nagy, hogy nem mert többet előremenni. Leült a földre nagy búsan, s mikor egy kicsit megbátorodott, megint tett egy-két lépést előre, s hát istenem, egy szemernyi csepp világosság derengett keresztül a sötétségen. Megörült ennek erősen az öregember, meggyorsította lépteit, s nemsokára ott volt a világosságnál: hát ott ült egy hosszú, fehér szakállú remete, s olvasgat egy rengeteg nagy könyvben.

A remete észre sem vette az öregembert, csak olvasott tovább nagy komolyan. Az öreg türelmesen várt egy darabig, aztán térdre borult a remete előtt:

– Jó reggelt, édes öregapám.

De a remete meg sem moccant a köszönésre, tovább olvasott. Most már hangosabban köszönt az öreg, s akkor intett a remete neki, hogy jöjjön közelébb egy kicsit.

– Hát téged mi hozott ide, fiam, ebbe a sötétségbe? Száz év telt már el mióta embert nem láttam, már azt hittem, soha egyet sem látok – mondotta a remete reszkető hangon.

– Nagy bánat miatt bujdostam én el, édes öregapám. Öreg vagyok én is, meg a feleségem is, lehet, hogy nemsokára meghalunk, s az sincs, akire a házacskánkat hagyjuk. Nem adott az Isten gyereket nekünk, s most azért indultam vándorútra, hogy találjak egyet a nagyvilágban.

A remete felvett a földről egy almát, s odaadta az öregembernek:

– Egyet se búsulj, te szegény ember. Ennek az almának a felét edd meg te, a másik felét add a feleségednek, s majd meglátod, minden jó lesz.

Az öreg megcsókolta alázatosan a remete lábát, úgy köszönte meg az almát, aztán fordult vissza ismét a barlangszáda felé. Nagy bajjal kijutott ismét az erdőből, s onnan gyönyörű szép virágos rétre ért. Erősen el volt fáradva, meg volt szomjazva, a sok járástól, nézett erre-arra, hogy valami forrást nem találna-e, de az bizony semerre se volt. Fogta hát az almát, s egykettőre megette, nemcsak a felét, hanem az egészet, mert eszébe se jutott nagy fáradságában az öreg a remete tanácsa. Hát amint megette, lehanyatlott a pázsitra, s elaludt.

Mikor felébredt és körültekintett, egy különös kis bugyrot látott maga előtt, vadrózsák hevertek százával körülötte, s mintha valami egyre mozgolódott volna benne. Odamegy, felemeli a kis takarót, hát egy gyönyörű kétesztendős leányka rugdalódzik a vadrózsák között. Hej, nagy volt az öregember öröme! Felkapta a földről a leánykát, szép gyöngéden a karjára fektette, s úgy indult vele boldogan hazafelé. De bezzeg sebesen rakta a lábát, nem úgy, mint amikor elindult, egykettőre hazaért, bevitte az udvarra a gyereket, letette egy üres vederbe, s szaladt be a házba:

– Hamar, hamar, feleség, hoztam egy kicsi leánykát neked arany ám a haja, égszínkék a szeme!

Hej, szaladt is az öregasszony, hogyne szaladt volna, nézi a vederben a gyereket, de bizony ott nyoma se volt neki. Már azt hitte, hogy talán bolonddá tette az ura, de mikor az öregember meglátta az üres vedret, majd földbe gyökerezett a lába a rémülettől, hogy ugyan hová is lehetett egy szempillantás alatt a gyerek. Keresték az udvaron mindenfelé, hogy ugyan nem bújt-e el valahova, de azt bizony sehol meg nem találták.

– Hol lehet? – mondogatta kétségbeesetten az öregember. – Talán valami gonosz tündér vagy vadállat rabolta el szegénykét.

Nézték mindenfelé, de semminek nyomára nem találtak. Ugyan hova is lett a kis Vadrózsa? Mikor az öregember bement a szobába, hogy kihívja a feleségét, a kislány boldogan kezdett rugdalózni az üres vederben, sikongatott nagyokat, hogy csak úgy zengett az udvar. Éppen az udvar felett kerengett egy óriás sasmadár, az meghallotta a gyerek sikongását, lecsapott, s egy pillanat múlva már felemelkedett a levegőbe, vitte karmai közt a kicsi Vadrózsát.

Öt perc sem telt belé, már fent volt egy hatalmas fa tetején vele, s letette óriás fészkébe a kislányt. A kis sasok nagyon csodálkoztak a különös kis jószágon, s annyira megtetszett nekik hogy nem ették meg, hanem köré ültek, s bámulták.

A sas fészke bent az erdő közepén volt, mellette csörgedezett egy patak , de bizony annak a vizéből senki ember fia nem ihatott, mert mérges volt: egy nagy hétfejű sárkány lakott a partján, az mérgezte meg, hogy senki oda ne is merjen közelíteni. Nagy ellensége volt a sárkány a sasnak, fájt a foga örökké a kis sasfiókákra, de amíg az öreg sas otthon volt, nem mert hozzájuk még közelíteni se, mert a sas éppen olyan erős volt, mint ő. De jaj volt a kis sasfiókáknak, ha nem volt otthon az apjuk! Akkor bezzeg csak arra lesett a sárkány, hogy valamelyik közel repüljön a földhöz, nem volt kegyelem annak, felfalta rettenetes torkával.

Egy éjjel ismét elment az öreg sas, a fiatalok pedig ott ültek a kis Vadrózsával a fészekben, s tekintgettek szerteszét a nagyvilágban. Egyéb se kellett a sárkánynak, éhes volt szörnyű módon, s gondolta magában, ha ők nem jönnek le, majd felmegyek én, s csakugyan kezdett felfelé kúszni rettenetes testével. A sasfiókák egyszerre remegni kezdtek, mint a nyárfalevél, húzódtak össze a fészek hátuljába, de a két tüzes szem s a hosszú, lángoló nyelv folyton közeledett feléjük. Egyszerre benyúlt a nyelv a fészekbe, s éppen meg akarta kapni az egyik sasfiókát, mikor irtózatos ordítás hallatszott, a sárkány lehullott a fáról, mint egy darab fa, s holton terült el a földön. Akkor remegni kezdett a hatalmas fa, susogtak, zizegtek a levelek, pedig egy szellőcske se mozgatta őket, a kis sasfiókák azt hitték, hogy most már igazán itt az utolsó órájuk. Csak a kis Vadrózsa nem félt, lefeküdt, s édesen elaludt.

Jött nemsokára haza az öreg sas, hát látja a sárkányt a földön elterülve, s amint feltekint a fészekbe, látja, hogy valami hosszú sárga omlik le onnan keresztül a sűrű ágakon. Megnézi, hát a kis Vadrózsa haja. Hamar felreppent, s megkérdezte a fiait:

– Ki ölte meg a sárkányt?

De azok mind azt mondták, hogy ők nem ölték meg, s egyebet nem tudtak mondani, mint hogy ide fellopózkodott a sárkány, s mikor hozzájuk akart érni, hirtelen lezuhant a fáról.

Csak a kis Vadrózsa nem szólt semmit, ő csak nézett szelíden az öreg sasra.

– Gyerekek – szólalt meg az öreg sas ismét -, nem gondoljátok, hogy az akit ti nem ettetek meg egyszer az fizette vissza most a jóságotokat?

A kis Vadrózsának ezentúl még sokkal jobb dolga volt, mint eddig, úgy tartották a sasok, mint egy kis királyleányt. A legpuhább zöld mohát hozták neki, hogy ágyat készítsen belőle magának; ha szép, illatos virágot pillantottak meg, rögtön lecsippentették, s vitték, hogy feldíszítse magát. Ha ennivalóért mentek, a kis Vadrózsának hozták a legfrissebb, legérettebb gyümölcsöt.

Így telt, múlt az idő, s a kis Vadrózsából nagy leány lett, szép, mint a ragyogó nap. Nem kívánkozott sehová se a fészekből, ott üldögélt egész nap, mikor megunta, odaállt a fészek szélére, s kitekintett a messze hegyek felé. A kis madarak kedves éneke, a virágok illata s a pillangók bolondos tánca voltak a mulattatói, ő sohase tudta megunni őket.

Egyszer a király fia vadászatra ment, s alig lovagolt be az erdő sűrűjébe, egy szarvas pattant fel előtte, de mielőtt még rálőhette volna nyilát, eltűnt a szeme elöl. Vágtatott a királyfi utána, s egyszerre ott találta magát a legnagyobb sűrűségben, óriás fák között, amelyek egy szemernyi napot sem engedtek át lombjaik között.Megállott hirtelen a királyfi belefújt a trombitájába, de semmi választ se kapott rá, még a kutyák ugatása se hallatszott, bármennyire is figyelte.

Megállt, aztán ismét beljebb ment a rengetegben, hát egyszerre csak fénysugár világít le egy magas fa tetejéről. Feltekint oda, s megpillantja a sasok fészkét, s a kis sasokat, amint ott nézdegélnek jobbra-balra. Feszíti a királyfi az íját, hogy lelője valamelyiket, de egyszerre csak még egy élesebb fénysugár világított le, s az úgy elvakította, hogy elengedte az íját, s el kellett takarni a kezével a szemét, hogy meg ne vakuljon. Mikor megenyhült a fényesség, ismét feltekintett, s meglátta a kis Vadrózsát, aki ott könyökölt a fészek szélén, s gyönyörű arany haja hosszan lógott le a fán.

– Mondd meg, szép leány, hogy juthatnék fel hozzád! – kiáltotta fel a királyfi Vadrózsának.

De Vadrózsa, aki életében először látott embert, csak mosolygott, rázta a fejét, nem szólt semmit.

A királyfi látta, hogy hiába szólítja, megfordította a lovát keresztültörte magát a sűrűségen, s hazalovagolt. De nem volt ezentúl nyugta otthon. Folyton Vadrózsára gondolt, végre megint odalovagolt az erdőbe, de akárhogy kereste, kutatta a fát, nem tudta semmiképpen megtalálni.

Nagy búsan lovagolt hazafelé, s olyan szomorú lett, hogy apja, anyja, azt sem tudták, hova legyenek érette az aggodalomtól. Megkérdezte aztán egyszer az öreg király a fiától:

– Ugyan édes fiam, mi bántja a szívedet, hogy olyan vagy, mint a háromnapos esős idő?

A királyfi nem teketóriázott sokat, hanem megmondta az apjának őszintén, hogy mióta azt az erdőbeli szép leányt látta, sem éjjele, sem nappala, örökké azon jár az esze. Erősen elszomorodott a király, hogy a fia egy fán lakó leányt tudott így megszeretni, próbálta is lebeszélni, de mikor látta, hogy egyre szomorkodik, kiadta a parancsot, hogy kutassák ki, bárhol legyen is, a kis Vadrózsát. Nagy jutalmat ígért a király annak, aki megtalálja. Bezzeg voltak elegen, akik vállalkoztak rá, de senki sem tudott a nyomára akadni. Haj, de mennyit nevettek a királyfin, hogy annyi gyönyörű leány közül egyet se tud választani, éppen az kell neki, aki isten tudja hol, egy fa tetején lakik!

Hiába jártak minden erdőt keresztül-kasul, Vadrózsát senki se találta meg. Egyszer csak, amint éppen hazakészülődnek a király belső emberei, megállítja őket egy rettenete csúf boszorka, akinek púp volt a hátán, s akkora orra volt, hogy majd a térdét verte. Megállott nagy kacagva az emberek előtt, s így szólt:

– Tudjátok meg, fiaim, hogy én ismerem egyedül azt a fát, ahol a királyfitok Vadrózsája lakik.

– Nem mégy innen, vén boszorkány? – rivallt rá az egyik ember. – Azt hiszed, olyan könnyű minket bolonddá tenni?

– Hát csak beszéljetek, amit akartok – gúnyolódott a boszorkány -, mégiscsak én tudom, hogy hol van az a leány!

– Hát vezess el, ha tudod – mondták az emberek.

– De bizony nem vezetlek én, fiaim, hanem inkább ti vigyetek engem a király udvarába, mert csak ott akarom megmondani, amit tudok.

Mit tehettek volna egyebet az emberek, felültették a vén boszorkányt egy lóra, s elvitték a király elé.

– Igaz, hogy te elő tudnád keríteni az erdőből azt a leányt? – kérdezte a király a vén boszorkánytól, mikor a trónja elé vezették.

– Igen is – uram- királyom – és meg is tartom a szavamat felelte a boszorkány.

– Hát hozd ide – parancsolta a király.

– Adj először egy katlant meg egy háromlábú széket – mondotta a vén boszorkány.

Hozták is azonnal; a vén banya a hóna alá fogta, s megindult előre; kis távolságra követték a király vadászai, s utánuk lovagolt a királyfi. Micsoda lármát csinált a vénasszony, amint ment előre a katlannal meg a széklábbal! Mintha ezer meg ezer manó szökdécselt volna mellette, olyan zakatolást csapott. Mikor az erdő szélére értek, a boszorkány intett az embereknek, hogy álljanak meg, s ő egyedül ment be az erdőbe. Nemsokára odatalált Vadrózsa fájához, ott megállott, szedett egypár gallyat, tüzet rakott, ráállította a széklábat, s annak tetejére a katlant. Persze, amint ráállította, s eleresztette, lepotyogott a katlan a tűzbe, s a boszorkány úgy tett, mintha nagyon bosszankodnék, s törné a fejét, hogy ugyan hogy is állíthatná meg erősen a katlant.

Vadrózsa, aki a fészekből csendesen nézegette a bolondos öregasszonyt, elvesztette a türelmét, s lekiáltott neki:

– Anyókám, erősítsd meg azt a katlant, mert a lyukon leesik!

– De hát hová erősítsem, édes lányom? – ravaszkodott a banya.

– Tégy a fa alá tüzet, s tedd egy ágra a katlant – kiáltott le Vadrózsa.

– A boszorkány úgy is tett, megrakta a fa alatt a tüzet, de a katlant egy olyan vékony ágra akasztotta, hogy megint csak belésuppant a tűzbe.

Vadrózsa is elvesztette a türelmét, s lekiáltott az asszonynak:

– Várj csak, lemegyek én mindjárt, s majd segítek rajtad. S indult is lefelé, s egy pillanat alatt lekúszott a fán.

– No, egyéb se kellett a vén boszorkánynak, hátára kapta Vadrózsát, s iramodott ki vele az erdőből. Egykettőre kint voltak, s odavezette a boszorkány a királyfihoz a leányt. Megölelte, megcsókolta a királyfi, rögtön aranyba-ezüstbe öltöztették, a hajába gyöngysort fűztek, aztán bele ült a királyfival egy hatlovas hintóba, s úgy mentek a király udvarába.

Három nap múlva megtartották a lakodalmat, s még ma is élnek, ha meg nem haltak.