Oldal kiválasztása

A lakásunk nyugat-keleti fekvésű. Így október vége felé közeledve, amikor elkezdem készíteni a reggeli kávét és a tízórait a fiamnak, még sötét van. A nyugati oldalon fekvő, sötétben úszó konyhában dolgozom. Általában beteszek valami napsütéses zenét, mert különben a mozdulataim gépiesek lennének, így viszont olyan ritmusban kenik a kenyeret, ahogy a zene szól.

Amikor már a sajtot vágom, és kinézek az ablakon, a szemben lévő ház keleti ablakában meglátom az érkező nap fényeit. Ez az a pillanat, amikor eloszlik a sötétség, és minden alkalommal érzem, hogy egy kő elgördül a mellkasomról. Egy kő, amit addig észre sem vettem, hogy ott van. Ilyenkor átmegyek a nappaliba, kihúzom a függönyt, és gyönyörködöm pár másodpercig a rózsaszín felhőkben, vagy ahogy a nap átszűrődik a reggeli ködfátyolon.

Megnyugtat ez a ciklikusság, ez a Rend, ami körbevesz bennünket szenvtelenségével. Annyi hullámzás, káosz vesz körbe mindannyiunkat a hétköznapokban, de a napfelkelte minden reggel megérkezik.

Eszembe jutott ma, hogy mennyire ősi bennünk az attól való félelem, hogy lenyugvó nap nem tér vissza. Minden mitológiában megjelenik a napisten, és a róla szóló történetek

A japán Amateraszu istennő egyik története taníthat bennünket több dologra is. A fényes napisten mély bánatában egy barlangba húzódott, és sötétség borította be a földet. Az összes isten odagyűlt a barlang elé, hogy kicsalogassák, de ő megmakacsolta magát, és nem jött elő. Ekkor a vidámság istene, Ame-no-Uzuma táncával megnevettette az isteneket, erre Amateraszu kíváncsian kidugta fejét a barlangból. A bejárattal szemben elhelyezett bronztükörben megcsillant a saját fénye, és az istennő azt hitte a ragyogás egy másik gyönyörű istennő. Miközben ámult annak szépségén, kirántották a barlangból, és a bejáratot elzárták, hogy ne is térhessen vissza. Az istenek vidámsága hatott Amateraszu szomorúságára, és beleegyezett, hogy visszatér a fénnyel együtt.

A történet több dologra tanít bennünket. Az első az ősi félelem a sötéttől. A sötéttől, amiben nem látunk semmit, bármi megbújhat benne, elnyelhet bennünket nyom nélkül. Ezt a sötétet szeretnénk eloszlatni, szükségünk van a fényre kívül és belül egyaránt.

Erősen hasonlít ez a sötét a depresszió közeli állapotra. Ami ebből kihúzhat, az a vidámság, a társak jelenléte, a kíváncsiság, a nyitottság a világra. És persze ott van a tükör tanítása is.

Az, aki a tükörből visszanéz ránk, annak vannak olyan csodálatos vonásai, hogy érdemes értük kibújni a barlangból!